Egy időben úgy gondoltam: író leszek. Örömmel töltött el az írás, úgy éreztem, ha írok, eszköz vagyok valami magasabb szellem kezében. Közölni egy gondolatot, megfogalmazni egy érzést a szavak nyelvén éppoly esetleges, mint lefesteni valamit. Honnan jönnek a szavak? Hogyan áll össze a mondat? A festő sem gondolkodhat minden ecsetvonáson, mert különben sosem születhetne meg a kép. Élveztem ezt az esetlegességet! Mintha nem is én írtam volna. Egyszer csak ott állt előttem szavakból szőtten valami, ami számomra is új volt. Mint egy újszülött: maga a fenség (északfok, titok, idegenség).
Aztán jöttek az olvasók, és elment a kedvem az egésztől. Engem kerestek a szavak között, de magukat olvasták benne. Ezért írjak? Kioktattak, mit kellene tennem és miért. Elmondták, mi helyes és mi nem az. De én nem kérdeztem őket! Én csak meg akartam mutatni valamit, amit jól ismerek, és amiről azt feltételeztem, hogy másban is ismerős. Csak találkozni szerettem volna másokkal a szavakon keresztül, mert mi más lenne a szavak szerepe, ha nem a találkozás?
Úgyhogy most beálltam a sorba és képeket posztolgatok. Végre van miről. Itt vagyok Svédországban, egy szigeten. Ez ám a hely! Ez az a hely, amiről íróként álmodtam. Hol írjon egy író, ha nem a tengernél? Na, tessék! Megkaptam a helyet az íráshoz, de közben elment a kedvem tőle. Ha én lennék Isten, nagyon dühös lennék magamra, hogy miért kívántam ilyet, ha nem is gondoltam komolyan? Ha csak ezen múlik, tessék! Itt a tenger. Lehet írni.
Rendben Uram. Értettem. Tartozom neked. Írok.
Kommentek